Részlet a könyvből:

Tudom, nem nagyon illik ilyet írni, de néha fárasztó tud lenni anyukám. Tegnap este már a jól megérdemelt anyatejecském utolsó cseppjeinek kortyolgatása közben rácsücsült az álomtündér a szempillámra. Anyát hidegen hagyta a tündér jelenléte; bár semmit sem kívántam úgy, mint vízszintben, a karjaiban pihenni, ő függőleges helyzetbe emelt. Persze, tudom, így könnyebben eltávozott a pocimban összegyűlt levegő, de azért kicsit nyafoghatok miatta, nem?! Reméltem, legalább az ágyikómba tesz és végre alhatok.

De ő nem így gondolta: a nyafogásomat félreértve ösztönösen ringatni kezdett. Jajj, ne!! Ezt már nem tűrhettem, így egyre erősödő sírásba fulladt hangom. Anyának se kellett több! Azt hitte, ennek a problémának csak egyetlen gyógymódja lehet: a ringatás mellé finoman rázogatni kezdett, mialatt sétált velem a szobában és még szavaival is nyugtatni próbált... Ezt az óriási félreértést már nem tűrhettem. Megpróbáltam kifordulni a kezéből, hogy vegye már észre, hová vágyom. (Közben kicsit el is mosolyodtam magamban, mert eszembe jutott az a vicc a kisgyerekről, akinek anyukája altatás gyanánt már a harmadik altatódalt énekelte, mire a kicsi végül így szólt: "Mama, énekelsz még vagy hagysz végre aludni?!")

Szerencsére az én anyukám nem énekelt. (El ne kiabáljam...) Viszont kifordulási próbálkozásom hatására a felismerés némi fényét láttam megcsillanni a szemében: értetlenül, kicsit talán sértetten, de óvatosan lehelyezett ágyikómba. Mondanom sem kell, két percen belül már aludtam is. Ám előtte, elnehezült szempilláim mögül még láttam anya csodálkozástól felhúzott szemöldökét és gyanakvó tekintetét...

Ha szeretnéd folytatni az olvasást:

http://konyvaruhaz.info/hu_HU/egy-kicsit-korababa-naploja