01. 31.

Ma reggel anya elvitt a doktornénihez, hogy kiderüljön, szépen gyógyulgatok-e. Igaz, mielőtt elindultunk, hallott valami nem tetsző hangot levegővételem során, de azt gondolta, biztosan csak bebeszéli magának…

A doktornő megállapította, hogy még van min dolgoznia a szervezetemnek ahhoz, hogy újból egészséges legyek, bizony tényleg vannak még azok a „nemtetsző” hangok.

A délelőtt folyamán Szolnokon jártunk, ahol gyógytornászom megállapította, hogy rengeteget ügyesedtem a téli szünetben. Örömmel mutogattam meg neki mozgástudományomat: az ülést egyedül, a mászást. Amikor mondta, hogy gyakoroljam minél többet ezen mozgásfajtákat, anyára sandítottam: most már egy szava sem lehet, ha négykézláb kiiszkolok utána a konyhába, hiszen szakember javaslatára teszem!

Mielőtt hazaindultunk, bevásárló körutat tettünk egy szupermarketben. Észrevettem, hogy menet közben több ember kérdőn nézett rám: vajon mit mosolyog ez a kislány? Nem tudhatták, hogy most először ültem magamtól, támasz nélkül a bevásárlókocsiban! Erre voltam olyan büszke, ettől volt olyan remek a hangulatom. Bár az is igaz, hogy a vásárlás előrehaladtával a türelmem egyre fogyott. A légzésem zihálóvá, én pedig nyűgössé váltam. Még egy könyv került a kosárba, majd a pénztárhoz gurultunk.

(Nem tudom, mi az a félévi bizonyítvány, de azt igen, hogy ha majd én is iskolás leszek, én is a testvéreméhez hasonlót szeretnék majd kapni; ugyanis jutalmul egy érdekes könyvet vett neki anya. Reménykedtem benne, hogy az autóban, hazafelé menet talán megkaparinthatom egy pillanatra, esetleg egy kóstolás erejéig, de anyukám gondoskodott róla, hogy jogos tulajdonosa kifogástalan állapotban kaphassa meg…)

Végre hazaindultunk. Anya arcán láttam az aggodalmat: mi lesz, ha újból beteg leszek, ha újból kórházba kell mennünk, stb. Tudom, hogy nem könnyű a szülői szívnek: tele van féltéssel, aggodalommal. Különösen, ha a gyerek beteg. Arról ne is beszéljünk, ha nem csak az egyik gyerek beteg! Amikor hazaértünk, gyanús csönd fogadott minket. Bepillantva a szobába megláttuk az okát: az ágyban fekve, nyakig betakarózva, láztól piros arccal találtuk Robikát…

Kitaláljátok a holnap reggeli programunkat? Igen, megyünk a doktornénihez…

Szeret engem a tesóm...

 02. 07.

Mintha szüleim mostanában fáradtnak tűnnének. Apán nem csodálkozom, hiszen egész nap dolgozik. De anya csak itthon van velünk! Ébredés után megreggeliztet minket a testvéremmel. Igaz, ez nem egyszerű, mert betegségünkből kifolyólag egyikőnknek sincs étvágya, így Robika válogat, én pedig, mivel még azt nem tudok, az elkészített reggelit egyszerűen nem eszem meg. Szerencsére abból a fincsi anyatejből még mindig van „készleten”.

Reggeli után megkapjuk a gyógyszereinket. Utána következik az inhalálás, majd az orrszívózás. Természetesen mindkét kínzóeszközt messziről felismerem, így időben és alaposan tiltakozom bevetésük ellen. Szülőm, ha nem akarja, hogy mindkettőt végigordítsam, jól teszi, ha valami érdekes és számomra új játékot készít az inhalátor mellé. Nem tudom, mi ebben a nehéz. Jó-jó, napi 5 alkalommal tényleg nem könnyű valami újjal és érdekessel szolgálni…

Délelőtt kielégítem a napi egy órás alvás-szükségletem felét, majd kicsit levegőzünk is. A babakocsiból nem annyira érdekes a világ, így leginkább anya kezében láthat az errejáró.

Ebéd után újrakezdődik, illetve folytatódik a napi rutin – gyógyszer, kínzások, játszás, tanulás a tesóval -, bár a programot megváltoztathatja, sorrendiségét felcserélheti a betegségek hirtelenül és váratlanul felbukkanó  egyéb tünetei, mint például láz, gyomorfájás, hányinger, hasmenés, nyűgösség… Mindez két gyerekre leosztva.

Anya szerint nem rendeltetésszerűen használom a dolgokat. Nyilvánvalóan ez is a vírus számlájára írható. Itt van például a szobahinta. Tetszik, ahogy himbálózik ide-oda, szívesen lökdösöm – kívülről. Benne ülni viszont nem szeretek. Ezzel összefügg, hogy a gyermeknevelési könyvek egyes tanácsaiban is mélységesen csalódott anyu. Szerencsére második gyerekként nem rajtam kísérletezgeti ki ezen szakirodalmakban megjelent összes ötlet  megvalósíthatóságát…

Azt olvasta az egyikben a 8-9 hónapos gyerekre vonatkozóan, hogy hagyni kell kekszet, zizit vagy más apró falatokat az ujjacskákkal felcsipegetni, eszegetni. A kekszdarab elsőre a torkomon akadt, úgyhogy akkor anya az ijedtség hatására gyorsan elnapolta a további kísérletezgetést. Legközelebb vajaskenyér falatokat készített a pici ujjaknak és a pocaknak. Hát, igazából csupán az ujjak jártak jól! Nem tehetek róla, ha az egészből csak az tetszett, ahogyan összegyúrhatom az apró falatokat és az asztal alá dobálhatom. Apa, látván lánya gondos munkálkodását megjegyezte, hamarosan óriáshangyákat nevelhet otthonunkban Robika a jelenlegi virtuális hörcsöge helyett.

A könyv másik tanácsa szerint a piciket sokat kell dögönyözni. Ezt anya szívesen is teszi, illetve tette addig a pillanatig, amíg rájöttem, hogy hogyan lehet a fölém ereszkedő fej koronáját egyetlen pillanat alatt megragadni és belőle lehetőleg a legnagyobb marék hajat kitépni. Anya szerint így hamarosan megoldódik a hajfestés problémája nála…

„Adjon kezébe papírlapot, engedje, hogy összegyűrhesse, széttéphesse!” Igen, ez is megvolt. Több alkalommal is, ugyanazzal a kimenetellel; a legjobban a Nők Lapja ízlett…

Most megtorpant anya fejlesztgető kedve. Azért nem féltem őt, nyilván sok ötlet van még a tarsolyában. Vagy a tanácsadós könyvekben. Biztos vagyok benne, tovább fog próbálkozni, nem adja föl ilyen könnyen. Csak gyógyuljunk már meg végre!

 02. 10.

Szegény embert az ág is húzza. Ezt a megállapítást tettem ma. Nem elég, hogy beteg vagyok, még balesetet is szenvedtem. Anya épp’ a testvérem gyógykezelését végezte, amikor én, aki addig békésen játszottam a közelben, attól tartva, hogy lemaradok valami érdekesről, hirtelen odamásztam négykézláb hozzájuk. Egyik kezemmel bátyusom, a másikkal anya nadrágjába kapaszkodva felegyenesedtem. Ettől aztán rendkívül boldog lettem. Igen ám, de örömöm nem tartott sokáig: az anya-nadrágot fogó kezemből kicsúszott az anyag, én pedig kapaszkodót és talajt vesztve elestem. Mielőtt azonban földet – illetve parkettát – értem volna, a homlokom az éjjeliszekrényben koppant. Nagyon meglepődtem. Robika meg akart dicsérni, hogy nem is sírok, azonban csak az történt, hogy kb. fél percig kifelé fújtam a levegőt, majd új adagot gyűjtve a tüdőmbe, keserves sírásba kezdtem. Igaz, anya azonnal felkapott és puszi-halommal látta el a sérülésemet, de mégiscsak fájdalmas egy esés volt. Annyira el voltunk anyával foglalva – én a sírással, ő meg a vigasztalásommal -, hogy kezdetben észre sem vettük, hogy Robika eltűnt. Amikor észrevettük, a keresésére indultunk. A szobájában bukkantunk a nyomára sírdogálás közepette. Mint kiderült, bűntudata támadt; szerinte az egész az ő hibája, hiszen egy kisbabára legjobban a testvérének kellene vigyáznia. Ezt végighallgatva anya tesóm vigasztalásába kezdett.

Egyébként örömmel állapítottam meg, hogy mialatt testvérem betegségéből kifolyólag több, mint egy hetet itthon töltött velünk, közelebb került hozzám. Már nem csak egy kisbabának, hanem igazi testvérnek tekint! Olyannyira, hogy a múltkor még viccet is mesélt nekem! Igaz, kicsit zokon vette, hogy a végén nem nevettem, de anya megmagyarázta neki, hogy valószínűleg még nem értettem a csattanóját.

Miből látom még, hogy már ember-, és nem babaszámba vesz?

Gyakran válik cinkosommá; például, amikor a fürdőkádban ülve anyára csapom a vizet. Ilyenkor ő kedvesen biztat engem.

Szívesen meghintáztat. Igaz, közben a szülők gondosan vigyáznak arra, hogy a hinta ne szálljon

·        összevissza,

·        plafontól plafonig,

·        fejjel lefelé.

Bizonyíték erejével hat a következő eset is: mialatt anya tegnap teregetett, én a járókámban múlattam az időt. Közben a testvérem gondjaira voltam bízva, de csak annyi volt a feladata, hogy tartson szemmel. Ehhez képest a visszatérő anyát azzal az örömhírrel fogadta, hogy távollétében lovaggá ütött engem. Anya nem mert érdeklődni a ceremónia pontos menete iránt, csak annyit akart tudni, fájdalmas volt-e. Örömmel vette tudomásul, hogy a lovaggá ütés, természetesen, nem jár fájdalommal.

Sajnos, a játékait még mindig nagyon félti tőlem a bátyám. Azonban nektek elárulom, hogy már két alkalommal sikerült megkaparintanom 1-1 Action man-t, egy Pokemont és egy Pókembert. A játékain kívül borzasztóan felcsigázta az érdeklődésemet 4 könyve: nagyon színesek és délutánonként anyával olvasnak belőle, vagy valamit írnak bele. Anyukám azt mondta, azokhoz nekem nem szabad hozzányúlnom, ha nagy leszek, nekem is lesznek hasonlóak. Nem tudom, miért irigyek ennyire, hiszen látom Robikán, hogy nem mindig szívesen veszi elő őket. Bár, csak féltheti, hiszen még az iskolába is mindig magával viszi azokat.

Szóval, mostanában sok időt tölthettem a testvéremmel. Igaz, néha átment a szomszédba is, Eta néniékhez. Nagyon szeret ott lenni. Legutóbb nagy örömmel robogott be az udvarról, hogy átkéredzkedjen hozzájuk, segíteni a tyúkok fejét takarítani. Anya átengedte, de közben foglalkoztatta a dolog, hogy miért van erre a műveletre szükség a baromfiudvarban. Egyszer csak az én anyukám nagy nevetésben tört ki. Rájött, hogy kicsi fia elértette a szomszédi invitálás indítékát: a takarítás célpontja nem a baromfik feje, hanem helye volt…

02. 16.

Ma igazán mozgalmas napom volt!

Reggel anya elvitte Robikát az iskolába. Bár én láttam a testvéremen, hogy nagyon szenved, akkor még nem tudtam, mi baja. Amikor azonban a fogmosás fontosságáról és hiányának veszélyéről kezdett beszélni apa, rájöttem, hogy minden bizonnyal a foga fáj. Együtt éreztem vele, hiszen a fogakról nekem is a fájdalom jut eszembe. Igaz, nekem még csak most bújnak ki a fogacskáim, de legalább most már előre tudom, hogy ezen folyamat végeztével nem érnek véget a fogainkkal kapcsolatos szenvedések.

Egy szó, mint száz: anya, Robikával és az iskolatáskával végül nem az iskolában, hanem a fogorvosnál kötött ki, ahol, mint utólag bátyusomtól megtudtam, szörnyen okosan, ügyesen és bátran viselkedett. Anya is bólogatott hozzá, hogy igen, szörnyen… Robika ekkor elismerte, hogy lehetett volna bátrabb, de akkor is CSAK EGY KICSIT félt és CSAK EGY KICSIT sírt.

Délután Szolnokra kellett mennünk, és dolgaink végeztével beugrottunk a McDonald’s-ba. Igazságos szüleim mindkét gyermeke kapott 1-1 Happy meal menüt; az egyiket fiús, a másikat lányos ajándékkal. Nagyon örültem neki és vígan falatoztam a sült krumpliból és a hamburgerhúsból. (Nesze neked, egészséges életmód!) Persze, mivel még ilyet sohasem ettem, anya csak pár falatot adott belőle. Természetesen kólát nem ihattam, a játékokat pedig– nemre való tekintet nélkül - Robika kisajátította! A szívószálat a szememre, az ajándékdobozt pedig a gyomromra való veszélyessége miatt nem kaphattam meg. Így aztán az egész „gyorsétteremesdiből” leginkább a guruló babaszék tetszett a legjobban. Olyannyira ragaszkodtam a benne való üldögéléshez, hogy anyukám alig bírt kivenni belőle.

Annyira zokon esett ez a méltánytalan bánásmód, hogy az autóban azonnal üvölteni kezdtem és ha anyáék nem találják ki, hogy még egy bevásárlóközpontba is betérjenek velünk, talán hazáig ordítok! De mivel szerencséjükre kitalálták, csak a parkolóig sírtam. Ott elfoglaltam királyi helyemet a bevásárlókocsiban és indulhatott a nézelődés! Anyukánk, az üzletbe való betértünk előtt közölte értelmes és okos gyermekeivel, hogy a „játék” szót kizárólag a „megnézem” szóval hajlandó meghallani egy mondatban. A „megvenni” szó nem állhat se előtte, se utána, ezen kívül mindenféle rábeszélés, kérlelés és könyörgés hidegen fogja hagyni. Robika megígérte, hogy így lesz, bár én láttam, hogy közben a két ujja a háta mögött keresztben áll… Én nem ígértem meg semmit, de talán tőlem ezt még nem is várták el.

Robika memóriája talán nem a legjobb teljesítményen működött, hiszen az 5 perccel azelőtt tett ígéretének nyoma sem volt: anya még a kocsi üzletbe történő betolásával bajlódott, amikor kicsi fia máris kinézett magának egy „csakeztazegyetnaaaa!” játékot. Megígérte, hogy az egész heti zsebpénzét belefizeti, ha anya megvásárolja a kiszemelt járművet.  (Egyébként tényleg jól nézett ki, csak az volt a bibi, hogy ilyen és ehhez hasonló járműből legalább három áll már a szobában, elhagyatottan és árván, mert nem játszik velük senki. Na, jó, néha én egy kicsit.)

Anya szíve azonban, mint a kő: még a beígért zsebpénz sem tudott lágyítani rajta.

Robika persze, elkeseredett. Aztán, mivel valami édességet szabadott választania, egy kukoricapelyhes dobozt vett le a polcról. Anyu még örült is neki, hiszen reggelire, uzsonnára úgyis gyakran eszeget fiacskája ilyesmit. Amikor belerakta a bevásárlókocsiba, akkor derült ki, hogy egész véletlenül egy játék CD-t is adnak hozzá ajándékba.

Aztán a könyvek felé vettük az irányt. Robika rögtön kiválasztott egy Scoby Doo-s könyvet és gyorsan emlékeztette anyát Margó tanító néni szavaira, miszerint a gyereket dicsérni kell, ha könyvet vesz a kezébe! Ezzel anya sem tudott nem egyetérteni, így a könyvet is befogadta a bevásárlókocsink.

Hazafelé jövet egy kicsit még pityeregtem, de nem értünk ki a várost jelző tábláig, amikorra elaludtam, hazáig biztosítva így csöndet az utastársaknak.

Estefelé vendégeink voltak, akiknek nagyon örültem! A gyerekek olyan hancúrozást levágtak, hogy – ellentétben a gyakori koraesti nyűglődésemmel – attól most nekem is jókedvem kerekedett. Kicsit irigy is voltam rájuk, mert szívesen szaladgáltam volna már én is köztük. De megígérem, néhány hónap múlva azt teszem!

Az egész napos program elfárasztott, még a fürdés utáni türelmetlen sírdogálásom is elmaradt, vacsora után gyorsan elaludtam. Anya reményei szerint reggelig tartó alvással pihenem ki magam. Majd meglátja…

 vissza