„Egyszer volt, hol nem volt, volt valahol egy ország, amelyet mindig csak  hó és jég borított…Lakosai fázósan húzódtak mindig a kályha mellé, és reggelenként hiába néztek ki reménykedve az ablakon, amelynek jégvirágait meleg leheletükkel tüntették el, odakünn megint csak a végtelen fehérség tárult szemük elé.

Így ment ez nap, nap után. Jégország lakói nem ismerték a tavasz szépségeit, amikor csodálatos színekben pompáznak a fák, és édes illattal telített a levegő. Nem ismerték a nyarat: a nap forró sugárzását, az érett gyümölcsöket, és nem ismerték az ezer színben csillogó őszt. Csak a telet, mindig csak a telet ismerték, a hulló pelyheket és a süvítő szelet.

Jégország lakói tele voltak szomorúsággal, s egy szép napon küldöttséget menesztettek a hideg ország uralkodójához, XVIII. Zúzmara őfelségéhez, és megkérték, tegyen valamit, hogy Jégország lakói is megismerjék a tavaszt, a nyarat és az őszt. Jégország uralkodója meghallgatta a küldöttség szavait, és maga is szorgalmasan bólogatott a kívánságokhoz. És másnap már cselekedett is! Kiáltványt intézett népéhez s ugyanakkor sítalpas, sebesen járó futárokat küldött a szomszédos országokba is, hogy vigyék szét a hírt: Aki megszabadítja Jégországot az örökös hótól, jégtől és csontot hasogató széltől, azt XVIII. Zúzmara király őfelsége magas jutalomban részesíti.

A király felhívásának meg is volt a hatása. Hegyes süvegű mágusok érkeztek Jégországba, és fogadkoztak, hogy Zúzmara király őfelsége birodalmát megszabadítják az örökös téltől. Hatalmas máglyákat raktak, magasan lobogott a tűz, a lángnyelvek szinte az eget nyaldosták, roppant körzetben irtózatos meleget fejlesztettek – azonban sem a hó, sem a jég nem akart elolvadni. A mágusok tanácstalanul néztek, és rövid tanácskozás után úgy határoztak, hogy hét nap és hét éjszaka nem hagyják kialudni a tüzet, addig majd csak megolvad a jég birodalma. És hét nap, hét éjszaka lobogtak a mágusok máglyái, a hó azonban még magasabb rétegben rakódott le, a jég pedig keményebb lett, mint azelőtt. A mágusok feladták a további kísérletezést, és elhagyták Zúzmara király országát.

Nemsokára másik vállalkozó érkezett, aki csapatnyi embert fogadott fel, és mindegyiket ellátta lapáttal meg csákánnyal, és megkezdte nagy munkáját, hogy Jégországból ellapátolja a töméntelen havat, felolvassza és feldarabolja  a rengeteg jeget. Három napnál tovább nem bírta a próbálkozást, mert kiderült, hogy amennyi havat nappal eltakarítottak, éjszaka kétszer annyi hullott az égből, a csákánnyal szétvert jégtükrök pedig újra összefagytak és kezdhették elölről a munkát.

Szegény Zúzmara király kétségbeesetten fogadta a második kudarc hírét, és döbbenten gondolt arra, hogy Jégország borzalmas varázsát senki sem tudja megtörni. Nagy gondja-baja közepette fiatal leány jelentkezett az udvarnál. Fiatal volt, csillogó szemű, tiszta tekintetű. Szeméből, arcából, egész lényéből végtelen jóság sugárzott.

-         Felséges uram – szólalt meg csengő hangon -, ha úgy akarod, megszabadítom országodat az örökös hótól és jégtől.

-         Vagyonom fele a tiéd, ha sikerül!

A leány szelíden mosolygott:

-         Nem a jutalomért teszem, felséges uram, hanem mert hallottam, hogy bajban van országod, és elhatároztam, hogy a segítségedre sietek.

-         És igazán csodát tudsz művelni?

-         Jöjj velem, felséges uram!

XVIII. Zúzmara király leszállt trónusáról. Amelyet hatalmas jégcsapok díszítettek, és bundájába burkolózva megindult a fiatal leány mellett. A főváros legszebb utcáján indultak el, és az idegen leány mosolygós arcával hol jobbra, hol balra tekintett. De ahová elhatolt a szeme sugara – csodák csodája -, olvadni kezdett a hó, a jég. A nagy jégcsapok hangos koppanással hullottak a földre, a hó megolvadt, és patakokban folydogált tovább, amikor pedig a befagyott folyó hídján haladtak keresztül, és az idegen leány letekintett a jégpáncélra, amely a folyó tükrét már emberemlékezet óta elrejtette Jégország lakóinak szeme elől, a jég hangos koppanással megpattant, táblákra oszlott, és a folyó felbukkanó vize magával sodorta ezeket a jégtáblákat.

Az idegen leány mosolya azonban nemcsak a jeget és a havat olvasztotta meg, nem csupán a süvítő szelet fojtotta el, hanem amerre mentek s akivel találkoztak, minden embert megváltoztatott. Asszonyok, férfiak, öregek, gyerekek, ha találkoztak az idegen leány mosolyával, mintha más emberekké változtak volna. A meleg bunda, kabát, kendő lekívánkozott róluk, egész testüket jóleső bizsergés járta át, a tél hidege, a fagy, amely megülte a szívüket és egész életüket, mintha egy csapásra eltűnt volna.

XVIII. Zúzmara király egész birodalmát bejárta az idegen leánnyal, és ahogy vége volt a nagy országjárásnak, mindenki ámulva látta, hogy virágba borulnak a fák, a metsző szelet enyhe fuvallat váltotta fel, s az emberek komor, hideg arca kipirosodott, felvidult.

A király látta ezt a csodálatos változást, és nem tudott hová lenni örömében. Odafordult az idegen leányhoz. És megkérdezte:

-         Ki vagy te, aki leolvasztottad a jéggúnyát egész országomról?

Az idegen leány csendesen mosolygott:

-         Én, felséges uram – a Szeretet vagyok!”

/A mese az Édes mostoha című könyvből származik/