Én igazán jól éreztem magam Vele. Nem úgy, mint ezelõtt két hónappal, de mondhatom, mindenem megvolt: ehettem, ihattam, kellemeseket szundíthattam, a napi mozgásom is biztosítva volt. Szabad voltam, ugyanakkor hihetetlenül kötõdtem Hozzá. Kell ennél több? Ráadásul szerettek. Fõleg Õ. Kényeztetett, szinte nem volt olyan pillanat, amikor ne gondolt volna rám. Ezt érzi az ember. Gyakran a jel egy futó simogatás volt, amivel tudatta: fontos vagyok Neki, összetartozunk.
Aztán egy napon minden megváltozott. Szabadabb életre vágytam; kitörni az eddig biztonságot nyújtó ölelésbõl. Arra vágytam, hogy a Tõle független világot is felfedezhessem. Kalandra, új élményekre lett szükségem. És már nem is akartam többé csak az Övé lenni...
Kezdetben csak a fura érzés volt. Valami, ami nem a megszokott. Aztán éreztem, hogy határozottan rosszabbul lett. Féltem, féltettem, hogy én okozom a fájdalmát, de nem volt erõm visszafordulni. Úgy éreztem, itt az idõ, mennem kell. Egy éjszakát, egy legutolsót még teljes szimbiózisban együtt töltöttünk. Még utoljára szoroson belesimultam az Õ világába. Nyugodtak, békések voltunk mind a ketten. Tudtuk, a holnap elkerülhetetlen változásokat hoz majd. Egyszerre vártuk és féltünk is tõle.
És eljött a másnap... Olyan hirtelen történt minden. Még alig ébredtem fel. Emlékszem a félelmére; arra, máris milyen egyedül érezte magát. Aztán a csendes megadására, amivel az elkerülhetetlen elé állt ...
Különös ízek, érzések, fények, számomra idegen emberek hangfoszlányai jutottak el hozzám, mielõtt teljesen elszakítottak Tõle. Emlékszem, ezerkilencszáz kilencvenkilenc szeptember huszadika volt. Megszülettem ...